Sikeres sorstársrandevú

A „randevúra” kicsit korábban érkeztem, s őszintén szólva megijedtem, mert csak öten voltunk. Várakozás közben próbálkoztam kérdéseimmel, de a többiek eléggé visszafogottak voltak. Egyelőre! Aztán sorra jöttek az érdeklődők, s a hivatalos kezdésre már pótszékeket kellett hozni. A 20 és 40 év közötti vendégeken látszott az öröm és a várakozás, hogy azonos problémákkal élő sorstársaik társaságába kerülhettek.

A két klubalapító, Renáta és Molli joggal elégedett, mert ötletük igazán kedvező fogadtatásra talált. Lelkesedésükben osztozik rendezőtársuk Miki, aki elsőként vállalkozott a közreműködésre. A lányok a diabétesz-online fórumán ismerkedtek meg, aztán levelezni kezdtek és hamarosan kiderült, hogy mindketten 1-es típusú cukorbetegek. Hasonló gondjaik vannak és szervezetük is szinte azonosan reagál számos dologra. Tényleg mosolyt fakasztó, hogy amikor Renáta beszámolt a fogszabályozójáról, Molli elképedve válaszolt, hogy ő is most kapott ilyet. A furcsa véletlennek megörülve személyes találkozót beszéltek meg, és akkor született a klub megalapításának terve.

Úgy (és jól) gondolták, biztosan más fiatalok is keresik 1-es típusú sorstársaikat, érdemes lenne nekik segíteni és időnként találkozni. Megbeszélni való bőségesen van. Renáta elmesélte, hogy mennyire egyedül érezte magát problémáival, amikor megtudta cukorbetegségét. Rossz érzés volt. Persze orvosának elmondhatta gondjait, de a mindennapos kétségeit senkivel sem tudta megosztani. Lássuk be, bármennyire is akar segíteni az orvos, a rendelkezésre álló pár perc alatt nem képes a páciens lelkével is foglalkozni.

A mostani találkozó bebizonyította, hogy minden résztvevőnek van mondanivalója. Az oldott hangulatú diskurzusban szó esett a közös betegségről, az inzulinról, a vércukorértékekről, a hipózásról, meg ezernyi másról. Egymást követték a kórházi történetek és az orvosokról szóló sztorik. A leginkább fontosnak és hasznosnak mégis az bizonyult, hogy a problémákat sikerült őszintén megbeszélni és a gyakorlatban már kipróbáltak alapján tanácsokat adni egymásnak.
Egyöntetű vélemény volt, hogy a cukorbetegség ma még gyógyíthatatlan állapot, amit el kell fogadni. A diabétesz „karbantartásáért”, az életminőség megőrzéséért viszont sokat lehet és kell is tenni. A társaságban akadtak olyanok, akik még nem képesek előre nézni és egyre csak kérdezik: miért pont én? Nekik a többiek igyekeztek segíteni, s már a felismerés is terápiás hatású, hogy az ember nincs egyedül a bajban.

A család, a munkatársak megértése és segítsége minden cukorbeteg számára fontos, de tudomásul kell venni, hogy még a legközelebbi hozzátartozó sem képes belülről igazán „megélni” a diabéteszt. Honnan tudhatná például, milyen érzés arra gondolni, hogy rosszul lesz-e az ember a kocsiban vagy sem. Mit tegyen, ha éppen buszon vagy társaságban kell beadni az inzulint. Eléggé kellemetlen, amikor drogosnak, máskor részegnek nézhetik az embert. Az egyik fiúnak eljött a felesége, aki mosolyogva mesélte, ő szokta összeragasztani a betegnaplót, amikor a férje az ismételten magas vércukorértékek miatti dühében széttépi a bizonyítékot.

Hat óra előtt nem gondoltam volna, hogy ez a jó hangulatú összejövetel éjjel 11-ig tart. Sokan voltunk, és mindenkitől mindenki kérdezni akart valamit. Mire körbe értünk, elszállt az idő. Ez senkinek sem számított, mert kellemesen és hasznosan telt. A végén aztán következett az e-mail cím csere és az ígéret, hogy legközelebb is találkozunk. Érdemes!

Tudósítóként csak azt tanácsolhatom, aki most nem volt ott és 1-es típusú fiatal cukorbeteg, a következő alkalmat ne hagyja ki. A Golgota utcai művelődési házban sorstársai és leendő barátai várják.