Az inzulin felfedezésének a prioritása

Banting és Macleod részesült e nagy tudományos elismerésben, ők azonban megosztották a díjat közvetlen munkatársaikkal: Banting Besttel, aki akkor ötödéves orvostanhallgató volt, és valóban kitűnő munkatársnak bizonyult. Macload pedig Collippal osztozkodott. Voltaképpen Banting magát tartotta az inzulin felfedezőjének. Az inzulin nevet Macload, a Torontói Egyetem Élettani Intézet professzora ajánlotta, és ő minden segítséget megadott a kísérletek végzéséhez. A vizsgálatokba bekapcsolódott Collip professzor is, az Albertai Egyetem kémia tanára. Õ határozta meg az inzulin egységét, amin azt a legkisebb inzulinmennyiséget értik, amely már halállal végződő vércukorcsökkenést idéz elő, ha egészséges tengerimalacba fecskendezik. Emellett Collip nevéhez fűződik az inzulin tisztítása, valamint ipari méretekben történő előállítása is.
Utóbb kiderült, hogy nemcsak az előbb említett Nobel-íjasok jutottak el az inzulin felfedezéséhez hanem már előttük is más kutatók.

Az első hasnyálmirigy kivonatot kutya és ló hasnyálmirigyéből Zuelzer állította elő. Ez az alkoholos-savas kivonat a mesterségesen cukorbeteggé tett állatokban görcsöket okozott, azért a vele folytatott kísérleteket beszüntette. Pedig Zuelzer tulajdonképpen a később inzulinnak nevezett anyagot állította elő. Az volt a balszerencséje, hogy túl nagy adagokat adott az állatoknak, és azokban hipoglikémiás görcsök keletkeztek.

Időrendi sorrendben a következő a francia Glay fiziológus volt, aki már 1905-ben – Bantingékhoz hasonló módon – előállított a hasnyálmirigyből egy olyan kivonatot, amely a cukorbeteg kutyáknak a vizeletében lévő cukor mennyiségét csökkentette. Glay azonban a megfigyelését nem közölte. Dolgozatát egy lezárt borítékban a párizsi Biológiai Társaság levéltárában helyezte el, és ezt a levelet csak 1922-ben bontották fel.

Ezek a kutatók, noha valóban az inzulint fedezték fel, nem veszélyeztették Bantingék felfedezésének a prioritását, mert kísérleteik eredményét tudományos dolgozatban nem tették közzé. Paulescu professzor viszont, aki a Bukaresti Élettani Intézet igazgatója volt, minden kétséget kizáróan előbb kezdte a kísérleteit, előbb jutott el a hatékony anyaghoz, és előbb hozta nyilvánosságra eredményeit, mint Banting és Best.

Utólagos vélemény szerint a Nobel Bizottság nagyot tévedett 1923-ban, mert az inzulin felfedezéséért járó Nobel-díj Paulescut illette volna meg.  Õ 1916-ban kezdte meg e téren a munkáit, de az első világháború miatt félbehagyta a kísérleteit. 1921-ben bejelentette, hogy egy hormon kivonatot állított elő, melyet „pancreine”-nek nevezett, amely megfelelt a később inzulinnak nevezett hormonnak. Dolgozatát 1921. június 22-én adta be az Archives Internationales de Physiologie of Liege-be, és 1921. augusztus 31-én megjelent a cikk. Benne leírta, hogy, az általa felfedezett hormon a hasnyálmirigyben keletkezik, használatával csökkenteni lehet mind a diabeteszes, mind az egészséges kutyák vércukor szintjét.

Hogy Bantingéknak ismerniük kellett Paulescu felfedezését, arra bizonyíték, hogy az eredeti közleményük irodalomjegyzékében szerepel Paulescu cikke.

A Román Tudományos Akadémia az inzulin felfedezésének 50-éves jubileuma alkalmából felterjesztést küldött a Nobel Bizottsághoz, hogy rehabilitálják Paulescut. Még akkor élt Best, az egyik Nobel-díjjal jutalmazott, aki elismerte, hogy valóban a hiányos francia tudásuk miatt lehetetett a félreértés, és bocsánatot kért, de ennyi évtizeddel az esemény után már nem tud bizonyossággal emlékezni, hogy miként hagyhatták figyelmen kívül Paulescu munkásságát.

Paulescu az 1930-as években meghalt. A Nobel Bizottság soha nem korrigálja a korábbi tévedéseit, de elismerte tévedést, és tisztelettel és megbecsüléssel adózik Paulescunak megkésve. Nobel végrendelete szerint csak élő tudósnak adható a díj.

Egyébként nem ez volt az egyetlen tévedése a Nobel Bizottságnak. Számos olyan tudósnak ítélték oda a legnagyobb elismertséget jelentő díjat, akik munkássága a későbbiek során nem állta ki az idő próbáját. És sokan nem kaptak Nobel-díjat, akikről most azt gondoljuk, hogy megérdemelték volna. Hogy másokat ne említsünk, mint Tolsztoj és Csehov.